Tűzgyújtási tilalmak


Kecskeméti Arborétum

Csalánosi Géngyűjtemény

Isten éltesse Szeverényi Pista bácsit!!!

Szeverényi Istvánforrás: http://www.hirosnaptar.hu/

90 éves Szeverényi István nyugdíjas erdész, a Kecskeméti Állami Erdőgazdaság korábbi erdészetvezetője, a Zrínyi Miklós 7. Honvéd Gyalogezred katonazenekarának tagja. Kecskeméten született 1924. augusztus 5-én. Polgári iskolai tanulmányait megszakítva 1939. augusztus 1-től a kecskeméti Zrínyi Miklós 7. gyalogezred katonazenekarának zenenövendéke, majd tagja lett. Kilenc évig szolgált: öt és fél évig katona, három és fél évig hadifogoly volt.

Ezt követően apja nyomdokaiba lépve ő is erdész lett. Az erdészképző szakiskola elvégzése után a Kecskeméti Állami Erdőgazdaságnál, illetve annak jogutódainál dolgozott. A szakmai ranglétrán gyorsan haladt: 1951 augusztusában beosztott erdészként kezdett, azután vezető erdész, üzemegységvezető-helyettes, pagonyvezető, főerdész, illetve az erdőgazdaság központjában előadó volt. Bő öt év szolgálat után, 1957 februárjában már erdészetvezetőnek nevezték ki, és ezt a feladatát nyugdíjazásáig, 1986 júniusáig látta el. Közben szakmailag is folyamatosan képezte magát: 1961-ben erdész-technikusi oklevelet szerzett, valamint 1977-ben a Soproni Erdészeti és Faipari Egyetem vezetőképző tanfolyamát is  elvégezte. Nyugdíjasként tanácsadóként még évekig segítette a KEFAG munkáját, emellett fiútestvérei – köztük a világháborúban hősi halált halt János és Kálmán – életútját bemutató könyvek anyagát állította össze. A Honvéd Hagyományőrző Egyesület Kecskeméti Területi Szervezete tagja, a Veterán Repülők Kecskeméti Egyesületének tiszteletbeli tagja. A világháborúban tanúsított magatartásáért és a szakmájában eltöltött 35 év elismeréseként számos oklevelet és kitüntetést kapott, ez utóbbiak közül a legfontosabbak: Erdélyért Emlékérem (1940), Délvidékért Emlékérem (1941), Tűzkereszt I. fokozata (1943), a Munka Érdemrend bronz és ezüst fokozata (1970 és 1986), Bedő Albert-emlékérem (1984), II. Világháborús Emlékérem (1998), Honvédelemért kitüntető cím (2012), Életfa Emlékplakett Arany Fokozata (2014).

19 évesen„1924-ben születtem Kecskeméten. Édesapám, Szeverényi János erdész és neje, Lipkovics Franciska házasságából öt fiú és négy leánygyermek született. Édesapám részt vett az I. világháborúban az olasz fronton, Isonzónál megsebesült, 67 %-os hadirokkanttá nyilvánították. A háborút követően az egri káptalan matkói erdészetében erdőőrként dolgozott.

Fiútestvéreim közül hárman katonai pályára léptek. Engem is vonzott a katonai hivatás, emellett nagyon szerettem a zenét is. Jó zenei érzékem és tanulmányi eredményeim hatására már 19 évesen 1939. augusztus 1-én egy bíráló bizottság felvett a kecskeméti Zrínyi Miklós 7. Honvéd Gyalogezred katonazenekarába zenenövendék minőségben. 16 évesen magamra ölthettem a honvéd egyenruhát, kiképzéseken részesültem, majd az ezred zenekarának tagja lettem.

1938 és 1941 között, a honvédség békés területszerzésének időszakában jelentős szerephez jutottak a katonazenekarok. Szereplésünk a bevonulások alkalmával rendezett ünnepségeken a polgári lakosságot és a katonákat is lelkesítették, büszkeséggel töltötték el. A legtöbb településen – Újvidék, Szabadka, Palics, Szenttamás, Zsablya, Pacsér, Feketics, Temerin, Zenta, Óbecse, Zombor – megjelent a 7. gyalogezred zenekara. E helyeket 71 év múlva turistaként végiglátogathattam.

Óbecsén a katonazenekar tagjaként1942 tavaszán a 7. gyalogezred zenekarával engem is a keleti frontra vezényeltek. 1000 km-es gyalogmenet után érkeztünk meg a hadosztályparancsnokság harcálláspontjára, Medvezsina-Poljána nevű kis településre. Az ezredzenekar Óbecsén a katonazenekar tagjaként feladata egyrészt a front mögötti magyar, olasz és német parancsnokságok törzskarának, valamint az arcvonalból kivont, továbbá a sebesült katonák szórakoztatása volt, másrészt rendszeresen őr- és járőrszolgálatot kellett végezni.

Szülőföldünkkel rendszeres kapcsolatot tartottunk: csomagot kaptunk, folyamatosan leveleztünk. A fronton kapott zsold egy részét gyakran hazaküldtem. A hangulat viszonylag jó volt, reméltük, hogy még 1942 késő őszén győztesként magunkhoz ölelhetjük szeretteinket. Sajnos, nem így lett! A súlyos áldozatokat követelő harcok ellenére az urivi hídfőt nem tudtuk elfoglalni, majd a tél beálltával helyzetünk egyre rosszabb lett. A szovjet túlerő által szétzilált alakulatunk visszavonulásra kényszerült.

A Donnál, Poljanában1943. május 22-én, 16 óra 10 perckor érkeztünk meg a kecskeméti vasútállomásra, az ezredzenekar a Zrínyi indulót játszotta. A hazatérő katonákat a katonai és a polgári vezetők köszöntötték, majd a fogadó vendégek előtt a zenekar indulójára díszmenetben vonultak el a honvédek. A fogadáson a város mintegy tízezer lakosa vett részt.

1943. augusztus 1-én előléptettek írnok szakaszvezetőnek, a pótkeret parancsnokságon bizalmas munkakörben szolgáltam, a tartalékos állomány ügyeit intéztem. Katonai pályafutásom legkellemesebb időszaka ez volt, a Nyíl u. 13. alatti családi házban laktam. 19 évesen a Tűzkereszt, az Erdélyi és a Délvidéki emlékérem birtokosa voltam.

A Kecskeméti Lapok beszámolója a hadifogolyvonat érkezésérőlKecskeméten 1944 októberében a városvezetés és a városparancsnokság elrendelte a rendkívüli állapotot és megkezdődött a lakosság kitelepítése. Egységemet Lajoskomáromba vezényelték, azután a komáromi erőd VI. Werk-ben szállásoltunk el. A Garam nyugati partján védelmi állást építettünk ki, majd 1945. március 30-án Érsekújvárnál hadifogságba estem. Az előrenyomuló szovjet csapatok parancsnoksága szabad elvonulást ígért számunkra. Azt mondták, ha Naszvadon felépítünk egy láger körüli kerítést, szabadon távozhatunk. A háromnapos munka után mi lettünk a láger első lakói, majd a váci fegyházba kerültünk. Onnan  lelakatolt tehervagonokban előbb Focsaniba, majd  Lisinstrojba vittek bennünket. A Don melletti lágerben katasztrofális körülmények között éltünk. Élelmezésünk, ellátásunk és a velünk szembeni magatartás embertelen volt. Az őrök gyakran puskatussal osztottak igazságot. Éheztünk, nélkülöztünk, keményen dolgoztunk; napjaink reménytelenségben, honvágyban teltek.

1948 tavaszán váratlanul jött a jó hír, hogy minden magyar hadifoglyot visszaszállítanak hazájukba. Sajnos, én csak a második transzportban térhettem haza. Kecskemét nagyállomására 1948. november 7-én 19 és 20 óra között érkeztem. Az állomáson szüleim, testvéreim, sógoraim vártak. A viszontlátás örömét ma sem tudom leírni. Hosszú-hosszú perceken keresztül ölelkeztünk és sírtunk. Sírva örültem a viszontlátásnak, és sírva bánkódtam, mert e percekben tudtam meg a valóságot, hogy két derék bátyám, János és Kálmán a hazáért hősi halált haltak. Nyíl utcai lakásunkon virradatig tartott a közel négy évről szóló tragikus élménybeszámoló.

Esküvői fotónkÉdesapám nyomdokaiba lépve én is erdész szerettem volna lenni. 1949 augusztusában Szeged-Királyhalmán elkezdtem erdészeti tanulmányaimat, majd gyakornokként a bugaci erdőgazdaságba osztottak be, ahol Bakkay László erdőmérnök segített, hogy a szakmai mércét magammal szemben is magasra emeljem. Itt ismerkedtem meg feleségemmel Vincze Margit tanítónővel. 1951. augusztus 11-én házasságot kötöttünk. Három fiúgyermek született, jelenleg nyolc unokám, négy dédunokám van.

Első erdészeti végzettségemet a Szeged-Ásotthalom Erdészképző Szakiskolában szereztem, majd 1961-ben Szegeden erdész-technikusi oklevelet szereztem, míg 1977-ben a Soproni Erdészeti és Faipari Egyetemen vezetőképző tanfolyamot végeztem. Kecskeméten, Nyárjason vezető beosztásokat töltöttem be. Számtalan kitüntetésben részesültem, sokszor kaptam meg a Kiváló dolgozó, és az Erdészet kiváló dolgozója címet. Legjelentősebb szakmai elismerésem a Bedő Albert-emlékérem volt 1984-ben.

Nyugdíjazásom után sok éven át gyűjtöttem össze fiútestvérem életrajzi dokumentumait. Számos adatot, információt levelezés utján külföldről szereztem be. A fellelt anyagokat rendszereztem és könyvek formájában be is köttettem.

Az Életfa Emlékplakett Arany Fokozata kitüntetés átvétele Napjaim gyorsan telnek. A KEFAG rendezvényeire rendszeresen eljárok, egykori kollegáimmal szinte napi kapcsolatban állok. Utódommal, Madácsi Sándorral minden évben egyszer egy napot arra szánunk, hogy az általam korábban felügyelt erdészet kerületei közül egyet meglátogatunk. A Honvéd Hagyományőrző Egyesületben is nagyon jól érzem magam, és megtisztelő számomra, hogy bátyám révén a Veterán Repülők Kecskeméti Egyesületének tiszteletbeli tagja lehetek. És nagyon könnyűvé teszi ma is az életemet,  hogy otthonom erkélyéről az én felügyeletem alatt telepített «Milliomodik hektár» parkerdőt láthatom.

Szüleimtől azt tanultam, hogy aki családját, hazáját és szakmáját szereti és tiszteli, az a nehéz helyzetekben is megállja a helyét, boldog ember lesz. Ennek igazságát magam is megtapasztaltam, és szeretném átadni gyerekeimnek, unokáimnak.”

(Források:  *Jósa Iván - Károlyfalvi József: A Honvéd Hagyományőrző Egyesület Kecskeméten  *KEFAG Zrt.  *Ki Kicsoda Kecskeméten)

Vissza a kezdőlapra...

A weboldalon cookie-kat használunk, amik segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában.
Elfogadom a sütik használatát. Adatkezelési tájékoztató