Kecskeméti Arborétum

Csalánosi Géngyűjtemény

Publikációk

A "vízhiányos" erdőgazdálkodás kérdései a Duna-Tisza közi homokháton
Dr. Gőbölös Antal,
ÁESZ Kecskeméti Igazgatóságának igazgatója


Megjegyzés:
1./1995-ben Szabó Gábor munkatársammal a Kecskeméti Erdőfelügyelőségen készítettünk egy terjedelmes szakértői anyagot, melynek rövid kivonatát szeretném ismertetni. (Környezet- és Területfejlesztési Minisztérium felkérésére készített tanulmány része).

2./A vizsgálat során 139 település került feldolgozásra, Dél-Pest, Bács-Kiskun és Csongrád megyék területén. Az Erdőállomány Adattárból leválogattuk a hullámtéri, mentett oldali és többletvízhatásnak kitett vízkísérő területeket, melyek nem szerepelnek a feldolgozott anyagban.

 

Tájtörténeti vonatkozások

A Duna-Tisza közén a honfoglalás idején a mai 19 százalékkal szemben 35 százalékot borított erdőterület. Az erdőállományokat alkotó fafajok nagy vízfogyasztásúak voltak: kocsányos tölgy, szilek, kőrisek, hazai nyárak, füzek, éger, stb. Ezek vízfogyasztása többszöröse az azóta meghonosított és elterjedt fafajoknak: akác, erdeifenyő, feketefenyő.

A természetes tájban, az erdőssztyepp jellegű növénytakaróban az erdők zömében az időszakos többletvíz- hatásnak kitett termőhelyeken jöttek létre. A tájformálás és használat (túlhasználat) során az ember kiirtotta az erdőket és a helyükön ma intenzív mezőgazdasági kultúrák találhatók. Zömében mesterséges telepítésű erdőink kiszorultak a sztyeppterületekre.




A Homokhátságon vizsgálatba vont terület 1995. évi erdőállományainak arányai fafajcsoportonként 1995-ben és várhatóan 2015-ben:

Fafajcsoport Terület %-ban

(1995) (2015)
Hazai nyárak 15 16
Nemes nyárak 13 10
Fenyők 42 46
Akác 26 23
Egyéb fajok 4 5
Összesen: 100 100
Az arányeltolódásokat az erdőtervek erdőfelújítási előírásai alapján prognosztizáljuk.

A hidrológiai viszonyok romlásának felgyorsulása és más környezetkárosító tényezők együttesen kritikus helyzetet idéztek elő, mely az erdőállományok fatermőképességének csökkenését, illetve ökológiai szempontból regressziós folyamatokat okoztak. A Duna-Tisza közi hátságon a helyzet annyival súlyosabb, hogy az erdők pusztulása a mezőgazdasági termelés biztonságát csökkenti, és a településeknek a befogadó tájhoz való viszonyát rontja.


Vízigény alakulása fafajcsoportok szerint a Duna-Tisza közén

A Duna-Tisza közén az átlagos évi csapadék 500-600 mm, ez gyakorlatilag a nyílt, vagy zárt homokpusztai gyepek előfordulásához elegendő. A valamikori természetes növénytakaró, az erdőssztyepp természetes erdőfoltjai ott fordultak elő, ahol még más pótlólagos vízforrás is rendelkezésre állt, pl.: talajvíz, folyóvizek elöntései. Az állományalkotó fafajok a fehér nyár, kocsányos tölgy, magas és magyar kőris, szilek, füzek és az éger voltak.

Igen kevés és ellentmondásos adat áll rendelkezésünkre az erdők vízfogyasztásával kapcsolatban. A legmegbízhatóbb értéket Járó Zoltán és Szodfridt István után az alábbiakban ismertetjük

Kocsányos tölgy: 441 mm
Akác: 273 mm
Fehér nyár: 680 mm
Erdeifenyő: 205 mm
Nemes nyárak: 680 mm
Feketefenyő: 185 mm

Közismert tény, hogy az erdők vízigénye koruk szerint is változik. Az erdőállományok "léces-rudas" korban (10-25 év), a legintenzívebb magassági növekedés időszakában fogyasztják a legtöbb vizet. Az erdők lombsátrára hulló csapadékvíz nem jut el maradéktalanul az erdő talajára, az itt fellépő úgynevezett intercepciós veszteség 30 százalék körül mozog. Kisebb a veszteség a fenyőerdők esetében. Az erdei- és feketefenyő erdők víz- és talajigénye lényegesen szerényebb, mint a lombos állományoké. Megállapítható, hogy a sekély gyökérzetű fenyők és akácosok meghatározó része nem áll közvetlen kapcsolatban a talajvízzel, de a nyílt kapilláris zónával sem. A lényegesen nagyobb vízigényű fehér nyárak vízszükségletét a foltos kiritkulásukat követően jelentős részben a talajharmat egészíti ki, s csak részben a talajvíz (többletvíz). A nemes nyárak esetében pedig alapvető a talajvíz közvetlen "megcsapolása". A kocsányos tölgy a vizsgált erdőterület 1-2 százalékán, mélyreható karógyökerei révén ugyanennek a talajvíznek a közvetlen "fogyasztója".
(Lásd a fenti táblázat adatait!)


A vízfogyasztást számos tényező alakítja, mi ebből kiemelten a fafajt vettük figyelembe, s utaltunk még a kor jelentőségére is. A nagyságrendek és arányok becslésére megítélésünk szerint ez elegendő. Megállapítható, hogy a fafajcserék és a korosztályviszonyok kiegyenlítődése a jelenlegi erdőterületeken mintegy 2,5 százalék vízigény-csökkenést jelentenek 1995-2015 között, a prognosztizált értékek alapján. Az akác és különösen az erdei- és feketefenyő vízfogyasztása általában kisebb, mint az adott parlag (marginális) területen található növényzeté (pl. vaddohány). Ezen fafajok választása a kedvezőtlen hidrológiai viszonyokból adódó kényszer.

A fejlesztési lehetőségeknél lényeges a vízfogyasztási igények figyelembe vétele:

• a jelenlegi területeken lévő erdőállományok becsült vízfogyasztása 511 millió m3/év,
• a jelenlegi területeken elhelyezkedő erdőállományok becsült vízfogyasztása 2015-ben 498 millió m3/év (2,5 százalékkal kevesebb),
• a távlatban prognosztizált 116.320 ha új erdő becsült vízfogyasztása 364 millió m3/év.

Ma nem áll rendelkezésre olyan egyértelmű kutatási eredmény sem az erdészeti, sem a társtudományok területén, amely bizonyítaná az erdők negatív hatását a talajvíz-süllyedés kapcsán. Téves az a módszer, amely az erdők elterjedését és a talajvíz süllyedését jelző térképek egymásra helyezéséből azt a következtetést vonja le, hogy a talajvíz-süllyedésért az erdők felelősek. Az természetesen igaz, hogy egy adott térség vízháztartásában az erdő, mint fogyasztó jelentős tényező.


Állítjuk, hogy kedvezőtlenül megváltoztak a hidrológiai és klímaviszonyok: a nagy folyók (Duna, Tisza) szabályozása, a gravitációs csatornarendszerek kiépítése, a vízelvezetés, a természetes tározók felszámolása, a gyakran sikertelen meliorációs programok végrehajtása, a rétegvizek túlhasználata, a kőolaj-kutatások során a vízzáró rétegek áttörése, az intenzív termesztésű növénykultúrák elterjedése, a klímaváltozás kedvezőtlen tendenciái (felmelegedés, csapadékösszegek csökkenése, stb.), a folyóink vízgyűjtő rendszerében bekövetkezett negatív változások együttesen hatottak. A vizsgált térségben jelentős mértékben süllyedt a talajvíz szintje. El kell fogadnunk, hogy a Duna-Tisza köze átalakított, másod-harmadlagosan létrehozott mesterséges nagytáj.

Amennyiben a Magyarországot érintő feltételezett regionális klímaváltozás évenként hullámzó, de irányát tekintve melegedő, csapadékban szegényedő, légnedvesség-csökkenő folyamatot mutat, az aszályhajlam emelkedik, ezzel párhuzamosan a nem erdősíthető területek nagysága, a pionír, nem őshonos fafajokkal történő erdősítések aránya nőni fog,
s romlik meglévő erdeink "állékonysága".


Történelmi tény, hogy a talajvízszint-süllyedéssel leginkább sújtott területeken (pl.: Kiskunhalas, Kéleshalom, Harkakötöny, Jánoshalma) éppen a szárazabb vízgazdálkodási fokok felé történt elmozdulás miatt vált gazdaságtalanná a mezőgazdasági termelés és kerültek erdősítésre a területek. A XX. század második felében, a szigorú termőföldvédelmi törvények nem is tették volna egyébként lehetővé az erdősítést.

A vízhiány gazdasági hatásai

Az erdőssztyepp klímában az erdőgazdálkodás lehetőségeit tehát alapvetően meghatározza a talajvízszint helyzete (a talajvíz kapillárisan képes-e feljutni a gyökérzónába), és a többletvíz-hatás időtartama. Ebből következik, hogy minden olyan meliorációs beavatkozás, amely a talajvízszint lényeges változását eredményezi, hatással van a térség erdőgazdálkodására. Az ilyen változás esetleges negatív hatása (vízelvezetés) kivédhetetlen az erdőgazdálkodás számára, mivel a hosszú termelési ciklus következtében csak egy teljes vágásforduló után képes alkalmazkodni a körülmények változásához, a növénykultúra lecserélésével, tudomásul véve a termőhelyi potenciál romlását. Az Alföldön tehát a talajvízszint szabályozása az erdőgazdálkodás számára stratégiai kérdés.

Az nyilvánvaló, hogy a nagy folyamszabályozások előtti ökológiai állapot már nem állítható vissza, de az ezt követő, immár évszázados csatornázási, meliorációs tevékenység felülvizsgálata kívánatosnak tűnik. A vízpótló rendszerek kiépítése a vizsgált táj igen fontos ökológiai és ökonómiai kérdése. Az ariditási tényező értékének szárazabb felé történő elmozdulása az erdőállományok fatermőképessé-gének csökkenésével, a fatermési osztály változásával jár. Az erdőállományok a hidrológiai viszonyok romlásával kerülhetnek abba a helyzetbe is, hogy a termőhelyi potenciál alapján elvárható fatömeg mennyiségénél és minőségénél kisebb, illetve alacsonyabb véghasználati értéket produkálnak.

Szabó Gábor kollégámmal megvizsgáltuk az erdőállomány értékének alakulását (csökkenését) a fatermési osztály "negatív vándorlása" (egy osztállyal való romlása) esetére: akác, hazai nyár, erdei- és feketefenyő állományokra vonatkoztatva, a vizsgált területen.


A külföldi és hazai szakemberek által kidolgozott modellek közül a Dr. Márkus László nevéhez fűződő járadék szerinti értékeléssel határoztuk meg az értékcsökkenés mértékét. A tartamos üzemre berendezkedett erdőtest értéke szabályos állapotban egyenlő a tőkésített tiszta hozammal, ami az erdő járadék szerinti tiszta értéke. (Az örökös éves járadék kezdőértéke).

Képletben: W = (1,3 x V-(c+f x v) 0,0 p

W: az erdő járadék szerinti értéke (Ft)
V: a véghasználat költség nélküli hozama (Ft/év)
c: az erdő létesítési költsége (Ft/év)
f: vágásforduló (év)
v: hektáronkénti általános költség (Ft/év)
p: belső kamatláb
1,3: előhasználati szorzó

Az adatsorok előállításához szükséges kiinduló adatokat a Nyugat-magyarországi Egyetem Erdőrendezéstani Tanszéke által szerkesztett Fatermési nomogramok, illetve az Erdőhasználattani Tanszék által készített fafajonkénti választékösszetétel táblázatok segítségével kaptuk.

A számítások végeredménye: A csökkenő fatermőképesség - amelyet a fatermési osztály is követ - és a térség fokozódó vízhiánya okoz, a vizsgált erdőterületeken csak a gazdasági rendeltetésű erdőket figyelembe véve 500 millió Ft/év (1995) jövedelem- kiesést eredményez, alsó értéken kalkulálva.

A jelzett kárt még fokozhatja, hogy nemzedékesen - a véghasználatot követően - drága erdőfelújítási technológia alkalmazásával, szárazságtűrőbb fafaj javára fafajcserét kell végrehajtanunk, vagy végső esetben az erdőállományok regressziója következhet be.

 

Természetesen az erdő nemcsak vízfogyasztó a táj vízmérlegében, hanem:

- növeli a térség páratartalmát
- mérsékli a szelek szárító hatását
- az erdő humusza jól tárolja a nedvességet
- lassítja az elfolyást
- a talaj vertikális feltárásával annak potenciális hasznosítása nő
- a környező térség mezőgazdasági kultúráiban nő a termelésbiztonság
- fokozza a humánökológiai pozitív hatást, stb.

A síkvidéki erdők hatása a talajvízre, az egyes vidékek geológiai, talaj, hidrológiai, klimatológiai és növénytenyészeti viszonyai szerint nagyon különböző, negatív vagy pozitív egyaránt lehet. Mérlegszerűen csak kistájak vonatkozásában, egyedi elbírálás alapján lehet véleményt alkotni.









A weboldalon cookie-kat használunk, amik segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. További információ...

Elfogadom a sütik használatát.