Egy szeptemberi éjszakán két kisgyermek és szüleik sátrat vertek az erdő szélén, egy kijelölt táborhelyen. A csillagos égbolt alatt sokáig hallgatták a tücskök ciripelését, amikor hirtelen mély, különös hang hasított az éjszakába. A gyerekek ijedten bújtak szüleikhez.
– Mi volt ez a furcsa, búgó hang? – kérdezte a kisebbik.
A szülők mosolyogva megsimogatták a fejüket.
– Semmi baj, kincseim. Ez az erdő egyik titkos hangja. Holnap utánajárunk, és megtudjuk, mi rejtőzik mögötte.
Másnap hajnalban útra keltek, és nemsokára találkoztak Petivel, a barátságos kis hangyával, aki mindig szívesen mesélt az erdő titkairól.
– Gyertek csak! – köszöntötte őket vidáman. – Tudom ám, mit hallottatok az éjjel. Az a szarvasbőgés volt, a gímszarvas bikák különleges éneke. Ez a hazánk egyik legjelentősebb nagyvadfajának, a gímszarvasnak a párzási idejét jelenti. Nemcsak biológiai és ökológiai szempontból fontos ez az időszak, hanem kulturális és vadgazdálkodási szempontból is.
A gyerekek ámulva hallgatták, miközben a távolból ismét felhangzott a mély, zengő bőgés.
– De miért bőgnek a szarvasok ilyen hangosan? – kérdezte kíváncsian a nagyobbik.
– A bikák ezzel üzennek – magyarázta Peti. – Egyrészt a teheneknek, hogy odavonzzák őket. Másrészt a riválisoknak, hogy kinyilvánítsák erejüket: „Én vagyok a főnök!” A hang ereje önmagában elriaszthatja a gyengébb ellenfeleket. Ha ez nem elég, jön a látványos vonulás, amikor egymás mellett haladva méregetik egymást, és ha egyik sem hátrál meg, akkor következhet a küzdelem. Az agancsok ilyenkor nemcsak fegyverek, hanem védelmet is nyújtanak, hiszen az összeakaszkodó ágak mérséklik a sérülés veszélyét. De így is előfordulhat, hogy komoly sebesülést szenvednek, főleg ha dárdás, ág nélküli, hegyes agancsú bikák csapnak össze.
A gyerekek szeme felcsillant.
– Tehát amit most hallunk, az tulajdonképpen a szarvasok szerelmes éneke? – kérdezte a kicsi.
– Úgy bizony – bólintott Peti. – Ez az erdő egyik legszebb szerelmes dala.
– Akkor kicsit olyan ez, mint egy nagy verseny! – kiáltotta a másik.
– Bizony – bólintott Peti. – A legerősebb bika győz, és háremet alakít ki, amelyben akár húsz tehén is lehet. A hangjukkal hívják a szarvasteheneket, és megmutatják a többi bikának, mennyire erősek és bátrak. Ha egy szarvasbika és egy szarvastehén egymásra talál, szerelmesek lesznek. A szerelmük gyümölcseként pedig tavasszal kis szarvasborjú születik majd. Így gondoskodik a természet arról, hogy mindig legyen vad az erdőben.
A szülők elmosolyodtak: most már ők is sokkal többet értettek az éjjel hallott hangokból.
Peti még egy érdekességet is elmondott:
– A szarvasbőgés nemcsak a természet csodája, hanem a kultúránk része is. Régi hagyomány a bőgés utánzása, amikor a vadász a bika hangját utánozza, hogy közelebb csalja. Európa-szerte rendeznek szarvasbőgő versenyeket is.
A gyerekek csillogó szemmel figyeltek, majd a nagyobbik így szólt:
– Ez tényleg olyan, mintha az erdőnek lenne saját koncertje!
– Úgy van – bólintott Peti mosolyogva. – A szarvasbőgés az erdő egyik legszebb muzsikája. És ne feledjétek: akkor őrzi meg a varázsát, ha mi csendben, tisztelettel hallgatjuk, és nem zavarjuk meg őket.
Aznap este, amikor a család visszatért a táborhelyre, már nem félelemmel, hanem kíváncsisággal hallgatták a messziről felhangzó bőgést. Tudták, hogy egy különleges esemény tanúi lettek – olyasmié, ami egyszerre mesél a szerelemről, a természet rendjéről és az erdő örök titkairól.
Tarjányi Lili