A szürkület már a kenyérillatú, szalmabálákkal megszórt tarló mellett talált. Jobbról rendezett sorokban nyújtogatta kard leveleit a haragoszöld kukorica. Balról réti szénabálák sorakoztak ameddig a szem ellátott. Én, mint aki menekül valami elől, szorosan nekivetettem a hátamat az egyiknek és fáradtan rogytam le mellé. A langymeleg levegő ritkán mozdult. Ha mozdult is, csak az arcomat simogató hajszálaimon éreztem. A csendet az óránként elhaladó vonat zaja törte meg, de egy idő után már azt sem hallottam. Ilyenkor nehezen viselem, hogy az állandóan zakatoló agyam hangjait nem nyomja el semmi. Kénytelen vagyok szembenézni velük… Úgy támadnak rám, mint egy jól ismert katonákból álló sereg. Némelyikük erőszakosan tör előre, míg másikuk a háttérben meghúzódva vár arra, hogy rá is sor kerüljön. Jó időbe beletelik amíg visszaverem a rohamokat, mégis úgy tűnik én nyertem. Legalábbis egy időre biztosan. Szépen lassan az utolsó nem kívánt tolakódó is visszavonulót fúj és kiürül az elmém. Először ijesztő nem gondolni semmire, azután szinte kívánatossá válik ez az érzés. Elfelejtettem már mennyire felszabadító csak úgy lenni. Ülni és szép lassan a természet részévé válni.
Amint kiléptem a saját fejemből és hagytam magamnak, hogy kinyíljon a szívem, különleges dolgokra lettem figyelmes. Olyan érzésem támadt, mintha a színek, illatok, hangok mind-mind élesebbek lennének. A kanálisból testes békák hangja gurult végig a tarlón. Az olajfüzesek biztonságot nyújtó ágai közé hangosan gallyaztak fel a fácánok. Lebukott már a nap is az égről, mint mikor az ember megtörve zuhan be az ágyba, de nem fújja még el a gyertyát. Pont olyan sejtelmessé és meseszerűvé varázsolta a tájat a lemenő nap fénye. Körülöttem már erőteljesen gyülekeztek a szúnyogok, de úgy tűnik a citromfűolaj nemcsak rám, rájuk is nyugtatóan hatott, hiszen alig vettek rólam tudomást. Fölöttem denevérek cikáztak és vadásztak elképesztő elszántsággal. A learatott tarlón mezei pockok szaladgáltak elhagyott magokat keresve, majd másodpercek alatt tűntek el végeláthatatlan járataikban.
Tekintetemet végig vezetettem a kukoricaföld szélén. Először felületesen nézelődtem, de a szemem valahogy mindig vissza-vissza tért az egyik sor előtt terebélyesedő parlagfűre. Apró, izzó szemek és valószínűtlenül nagy fülek lapultak mellette. Egy pillanatra elgondolkodtam, mihez is kellene nyúlnom, de végül a távcső mellett döntöttem. Mire felemeltem, a ravasz szempár tulajdonosa már messze bent járt a tarlón többedmagával, és félelemérzet nélkül egerészett. Hosszú percekig néztem egyre ügyesedő taktikáját, amivel ugyan ez idáig nem járt sikerrel, de láthatóan kedvét lelte a tét nélküli vadászatban. Visszább két testvére vérremenő harcot vívott egyikük farkáért, amiből aztán a negyedik testvér került ki győztesen, egy nemvárt támadással. Teljesen belefeledkeztem a rókakölykök játékába, amikor hangos csörtetés hallatszott a kukoricatábla felől. Esküdni mertem volna, hogy egy óvatlan konda disznó, mert olyan hangzavart keltettek. A kölykök, mint a kámfor, úgy tűntek el. Éppen időben, mert alighanem fellökte volna őket az a lezsarolt suta, aki éppen az őt űző bak elől menekült a bálák közé. Ideje nem sok volt, hiszen udvarlója meglehetősen vehemensen tájékoztatta őt gyengéd érzelmeiről. Néhány kört róttak még nem messze tőlem, majd szerelmük egy pillanatra beteljesülni látszott. A bak fáradtan fordult le megilletődött kedveséről. Majd mintha mi sem történt volna komótosan visszaballagtak a biztonságot nyújtó takarásba.
Szerencsésnek éreztem magam, mert olyan jeleneteknek lehettem tanúja, amikkel embert ritkán jutalmaz meg az Isten. Főleg az olyanokat, akik sokkal kevesebb alkalommal jutnak ki a természetbe, mint amennyiszer valójában vágynának. A körém szórt élményeket kincsekként kapkodtam össze lelkem kosarába és vigyázva indultam velük haza, nehogy véletlenül elszórjak akár egyet is. Később már a gyerekek ágyának szélén ültem és a mesébe - amit éppen nekik meséltem - beleszőttem a nemrég megélt pillanatokat. Ők ámulva hallgatták, néha visszakérdeztek, én pedig boldogan válaszoltam mindenre. Hiszen tudom, hogy az én dolgom az, hogy megfonjam azt a bizonyos garabolyt, amibe ők is féltve gyűjthetik majd azokat az élményeket, amikkel őket áldja meg a Feljebbvaló. Az én felelősségem, hogy milyen vesszőből, milyen aprólékosan és milyen tartóssá készítem azt a vékát, hogy aztán majd ők a legjobb tudásuk szerint vigyázzák, gondozzák azt.
Tarjányi Lili