Az őszi nap aranyló sugara végigsimított az erdőszéli tisztáson. A fák levelei halkan susogtak a szélben, a levegőt friss tarló és a kései vadvirágok édes illata lengte be. A magasban búcsúzó fecskék cikáztak, a rét szélén pedig apró gyíkok villantak át a fűszálak között.
A kukoricatábla közepén, egy telt, sárgálló cső tetején apró, zöldruhás hangya üldőgélt. Ő volt Peti, a KEFAG Zrt. erdei mesemondója, aki jól tudta: még a legkisebb teremtmény is nagy titkok tudója lehet.
A táj sokszínű volt: a kukorica mellett nemrég még aranyló búzatenger hullámzott, odébb árpa és zab kalásza ringott egykor, a faluszéli kertekben pedig illatos paradicsom és pirosló paprika érett. Peti épp a látványban gyönyörködött, amikor egy ismerős alak közeledett.
Mosolygós kislány jött a földek szélén, vidám társaságban. Ő volt az, akivel az erdésztáborban találkozott – akkor együtt gyűjtöttek erdei terméseket, s Peti megígérte neki, hogy egyszer elmeséli, mit is jelent a vadkár.
A kislány boldogan integetett:
– Szia, Peti! Most már elmondod, hogy mi az a… az a vadkár?
– Hogyne! – bólintott Peti, és ügyesen lemászott a kukoricacsőről. – Gyere csak, mutatok valamit!
A növények között vezetve megálltak egy letört szár mellett. A földön félig megrágott csövek hevertek, a talajt nyomok és túrások szabdalták.
– Látod? – mutatott körbe Peti. – Ez a vadkár.
A kislány leguggolt, s egy nagy vaddisznónyomot figyelt meg a nedves földben.
– De mit jelent ez pontosan?
– A vad, például a gímszarvas, az őz vagy a vaddisznó, kárt tehet a növényekben – magyarázta Peti. – Nemcsak a kukoricában! Előfordul a búzában, árpában, zabban, sőt a faluszéli kertekben is. A vad szereti a gabonát, a dinnyét, a kukoricát… közben pedig letapossa a növényeket. A gazdák így sok termést veszítenek.
A kislány arca elkomolyodott.
– Ez bizonyára nagyon bosszantja őket…
– Bizony, hisz egész évben dolgoznak – folytatta Peti. – Tavasszal vetnek, nyáron gondozzák, öntöznek, kapálnak… és van, hogy egyetlen éjszaka alatt a vad annyi kárt tesz, hogy a munkájuk egy része kárba vész.
– És ilyenkor mi történik? – kérdezte a kislány.
– Ha bizonyítható, hogy a kárt vad okozta, a vadászatra jogosultnak kell megtérítenie azt – felelte Peti. – A gazda szól, a szakemberek kimennek, felmérik a károkat. Ha bebizonyosodik, hogy vadkár történt, a vadászatra jogosult fizet a gazdának.
– Tehát a vadászok is felelősek érte?
– Igen – bólintott Peti. – De a dolguk több ennél. Figyelniük kell a szarvasok, őzek, vaddisznók egyedeinek számát, hogy ne legyen túl sok belőlük, és ne vándoroljanak túl gyakran a termőföldekre. Ha pedig megjelennek a táblában el kell riasztani őket. Így lehet megelőzni a nagy károkat. Ezért fontos a vadgazdálkodók munkája.
Közben a nap lejjebb ereszkedett, aranyló fénybe öltöztetve a gabonatáblákat. A szél ringatta a fűszálakat, és a mező túlsó végén egy őz sétált át csendesen.
– Akkor a vadkár nem csupán a gazdák problémája… – mondta elgondolkodva a kislány. – Hanem jelzés is, hogy jobban kell figyelnünk a természetre.
– Így van – mosolygott Peti. – Az erdő, a mező, az állatok és az emberek csak akkor élhetnek békében, ha odafigyelnek és vigyáznak egymásra.
A kislány búcsúzóul megsimogatta a kis hangyát. Már tudta, hogy a faluban mindenkinek el fogja mesélni, mit tanult ezen a napon. Ám mielőtt elindult volna, még kérte Petit:
– Legközelebb meséld el nekem kérlek, mi mindent csinál a vadgazdálkodó, és mi az a vadászat!
Peti mosolyogva ígérte meg, hogy így lesz – aztán jókedvűen nekivágott az újabb kalandoknak.
Tarjányi Lili